S. O. N. - See Or Not

Most, hogy a szobában is 30 fok van, de a vizsgaidőszak még mindig nem akar befejeződni, a nyári Blockbustereknél jelenleg sokkal jobban érdekelnek az elkövetkező fesztiválok. Összeállítottam egy listát azokról a koncertekről, melyeken feltétlenül ott kell lenni, ezáltal is tanubizonyságot adva botrányos zenei ízlésemről.

VOLT Fesztivál (07.01-07.04)

Amit mindenképp látni kell:

Limp bizkit - Miért? Egyrész mert a Linkin Park nyári tournéja idén is elkerül minket. Másrészt mert az idei Rock Am Ringes és Download Festes videók bizonyítják, elég jó show nyomnak élőben

Marilyn Manson - Miért? mert ő zenészek Tarantino-ja. A zenétől kezdve, a szövegeken át a külsőségekig mindent lopott más régebbi, kevésbé ismert bandáktól és mégis baromi jól működik. Meg ha valaki képes a fél világot hülyének nézni, ellenszenves már nem lehet! :)

Amin még ott akarok lenni: 

Franz Ferdinand

Hegyalja Fesztivál (07.15-07.19)

Amit mindenképp látni kell:

Ignite - Miért? A NOFX előzenekaraként már láttam őket egyszer, és több energiát képesek belevinni egy 20-30 perces koncertbe, mint a legtöbb banda egy egész koncert alatt. És a Veteran című számuk megunhatatlan.

A másik érv a Hegyalja mellett, hogy a kisebb fesztiválok közül a kedvencem a Balatone idén elmarad.

Sziget fesztivál (08.12-08.17)

Amit mindenképp látni kell:

The Offspring - Miért? Mert kábé negyedszáz olyan slágerük van, amelyre nem lehet nem tombolni, ha kicsit szereted a nu-punk stílust. És azért, mert az új lemezük nagyon erős, és a tavalyi VOLT-os koncerten még nem sokat játszottak belőle.

Placebo - Miért? Mert amilyen melankólikus a zenéjük, olyan felemelő. És elképesztően hangulatosak a koncertjeik.

Faith No More - Miért? Eddig ez a zenekar valahogy kimaradt az életemből, de külföldi fesztiválos videók meggyőztek

Pendulum - Miért? Soha nem szerettem őket, de ahogy egyre több a számaikban a gitártéma, és ahogy elnéztem a Download fesztiválos koncertjüket, az egyik legjobb shownak igérkezik.

Amin még ott akarok lenni:

Lily Allen, The Prodigy, Block Party, Snow Patrol

Azfeszt (08.19-08.23)

Amit mindenképp látni akarok:

Anti-Flag - Miért? Mert a Szigetes tavalyi koncertjük simán benne volt a top 3-ban egész héten, meg egyébként is az egyik kedvenc bandám.

SZIN (08.26-08.30)

Amit mindenképp látni akarok:

Gabriella Cilmi - Miért? Távol áll tőlem az ilyen rádióbarát, lightos pop zene, de ez a csaj nagyon jól csinálja

Guano Apes - Miért? Mert amikor elkezdődött a bulizós korszakom, pont akkor voltak a pályafutásuk csúcsán, és jó pár baromi jó slágert kitermeltek, melyeket még mindig hallani mindenféle szórakozóhelyen, ahol rockzene megy.

A történetben valószínűleg azok sem fognak újdonságot találni, akik még egy darab Péntek 13 részt sem láttak. Egy csapat fiatal elmegy táborozni a Kristály-tó mellé, a tábortűznél egyikük elmeséli Jason legendáját, majd tépni és dugni kezdenek, Jason meg jön és lemészárolja őket. De mindez mégcsak a főcím előtti 25 perces bevezető, a folytatásban újabb fiatalok érkeznek a tóhoz, akik megintcsak tépéssel és dugással múlatják az időt, és Jason megint jön és végez velük. A különbég csupán annyi, hogy a gyilkolászást megelőző petting ezúttal hosszabbra nyúlik.

Mondhatnám, hogy az új Péntek 13 rész a Jason Lives mellett a legjobb epizód, és azt is, hogy a slasherek legjobb elemeit használja fel, de mindez mégsem működik igazán, mert már nincs meg az a 80-as évekbeli feeling, mely miatt a műfaj korabeli darabjait még ma is kellemes, nosztalgikus hangulat lengi át. Michael Bay producer ugyanazt a videóklippes operatőri megoldást választotta, amely A texasi láncfűrészes remake-jében tökéletesen működött atmoszféra-teremtés gyanánt, itt azonban inkább unalmassá teszi a filmet. Valószínűleg egy neogrindhouse-os képi világ nagyot dobott volna a hangulaton, mert ezt a történetet 2009-ben már úgysem  lehet komolyan venni.

Így azonban az eredmény egy százhuszonharmadik slasher, mely hiába pörög végig, hiába változatosak a különböző halálnemek, az anyagi bevételen kívül semmi más nem indokolja a létjogosultságát. Egyértelműen jobb, mint a Halloween remake, de körübelül csak annyiban, hogy kevésbé nemes alapanyaghoz nyúltak a készítők. A Péntek 13 filmek mindig is elég középszerűek voltak a maga műfajában is, az új változat is az, szóval végül is nagyon nem lehet pofára esni vele.

Értékelés: 50%

A következő írás egy szemináriumi dolgozat eredménye, de mivel alaposan eltértem a tárgytól, gondoltam felfér ide is. Spoiler veszély a The Wrestler című filmmel kapcsolatban!

,,Amikor felszáll a gép Tokióból, egyedül ülök a farában, és egy rajzgép gombjait csavargatom, Roger a ,,Szivárványon túl”-t énekelgeti egyenesen a fülembe, minden változik, szétesik, elúszik a semmibe, megint eltelik egy év, az ember próbálkozik, jön valami vasember, aki szarik az egészre, közben olyan monumentális unalom fog el, hogy eltörpül mellette az ember, olyan futó kapcsolatok, hogy nem is ismerem őket, az embernek ki kell lépnie a valóságból, ha netán valaha is belépett volna, olyan képtelen vágyak kellenek, hogy az embernek babonásnak kell lennie, hogy azt higgye, teljesülhetnek. Roger megkínál egy marihuánás cigarettával, szívok egy slukkot, aztán kibámulok az ablakon, aztán egy pillanatra megnyugszom, amikor eltűnnek a szemem elől Tokió fényei, amely valami szigeten van, amit eddig nem is tudtam, de csak pillanatig tart az érzés, mert Roger közli velem, hogy nemsokára megpillantjuk más városok más fényeit, más gépekről, más országokban.”

A film elején azt éreztem, mintha a rendező személyesen nekem írt szerelmeslevelét olvasnám. Vagány, old-school stílus, erőszak, mellek, Mickey Rourke és más remek színészek, balfasz vs. profi gengszter találkozása. De aztán mintha rácsaptak volna a director úr kezére, hogy ne képzelje már magát Tarantinonak, és csináljon már valami Hollywood-kompatibilis filmet, mert a játékidő második felére a sztori belassul, és a közhelyek felé kezd evickélni az enyhén szólva is csalódásnyújtó befejezésig, mely alaposan lelohasztotta a lelkesedésem. Pedig ebből a filmből most valami tényleg nagyon jó is kisülhetett volna.

A sztori nem egy nagy szám, egy idősődő bérgyilkos a főszereplő, aki már egy ideje kiszállt a szakmából, de aztán jó pénz meg egy Caddilac ígéretében visszaáll a hivatásához. Mivel azonban ragaszkodik ahhoz az elvéhez, hogy aki látta az arcát, azt kinyírja, mikor megöl egy nagyfejes gengsztert, a nőjébe is beleereszt egyet, akit pont a megbízója dug, így érthető módon az a fejét akarja. De ez a szál annyira nem is érdekes, mert utána összehaverkodik egy piti rabló hülyegyerekkel, mert az a halott testvérére emlékezteti, és együtt mennek rabolni, de elcseszik, és szemtanút is hagynak, akiket ki kéne utólag írtaniuk, de ez nem olyan egyszerű, mert az FBI figyel rájuk. Ha ez így zavaros, akkor az az én hibám, a filmben minden félálomban is pofonegyszerűen követhető.

Akármennyire is bírom Mickey Rourkot, ebben a filmben nem hozza azt, mint legutóbb például A pankrátorban. Egyszerű, faarcú Bruce Willis imitátor a hidegvérű profi szerepében, igaz, a szerep nem is ad neki ennél több lehetőséget. Joseph Gordon-Levitt viszont annál jobb a rossz gyerekkorú őrült és impulzív kisstílű gengszterpalánta szerepében, és a többi nagyobb sztárral, mint Thomas Jane és Diana Lane sincs probléma.

Nem olvastam a film alapjául szolgáló Elmore Leonard-regényt, lehet, hogy abban volt a probléma, és az is visszavonulót fúj a második felében, majd egy végtelenül unalmas lezárással szolgál, de nem érdekel. Mert ha könyv is a hibás, akkoris: ha a rendező ennyire tökös tud lenni az elején, ilyen stílusérzékkel vág neki az anyaghoz, akkor térjen el kicsit a tárgytól, vagy némi kreatívitással színezze ki az anyagot, hogy ne tűnjön ennyire összecsapottnak a végére.

Értékelés: 60%

A vasárnapi Oscar-átadáson szúrtam ki magamnak ezt az osztrák alkotást, a legjobb külföldi filmek listáján. Csupán a címe volt az, ami felkeltette a figyelmemet, mert az alapján nem ígér mást, mint egy jófajta bosszúfilmet, és ennél többet a bénázó rtl-es kommentárok sem árultak el. De ez pont elég volt, mert bosszúfilm bármikor jöhet, hiszen a Point Blank-től az I Spit on Your Grave-ig egyszerűen bírom ezt a műfajt.

Az mondjuk várható volt, hogy szomszédaink nem exploitationban gondolkoznak (a jelölést is kizárta volna enyhén szólva), de hogy a végeredmény mennyire más lett, mint vártam, az még európai szemmel is meglepő. És ez jelen esetben egyáltalán nem baj.

A Revanche-ban ugyanis fegyverek helyett a kevés elejtett szó uralkodik, a dühöngés helyett a nem kicsit erős színészi játék, a szomorú vonósok helyett pedig a csend. Ugyanis a mű teljességgel nélkülözi a filmzenét, helyét a kisváros csendje, a belső terek némasága és az erdők nesze veszi át. Ennek eredményeként jön létre a valóságérzet, és erre segít rá a színészek teljességgel őszinte játéka, a mesterkéltség leghalványabb nyoma nélkül. Tényleg hihetetlen, hogy visszafogottságukkal hogyan töltik meg igazi élettel a karakterüket.

Mivel úgy ültem le a film elé, hogy az előzetes információim a beszédes cím volt egyenlő, ezért Titeket sem akarlak megfosztani a mozi felfedezésének szépségétől, így csak pár szóban említem a történetet. Alex egy bordélyházban holmi kidobóember-szerűségként dolgozó idősödő fickó szeretne kitörni szegényes életéből, barátnőjével, az ugyanitt kurvaként dolgozó Tamarával. Egy tengerparti bár felvásárlásáról álmodozik, csajának pedig súlyos adósságait kellene törlesztenie. A kitörésnek pedig mi más lenne a legmagátólérthetődőbb eszköze, mint egy bankrablás.

A film egyik fő erőssége Alex pontosan kidolgozott karaktere. Már az első pillanatban süt róla, hogy tökéletesen alkalmatlan az akcióra. Szereti a lányt, de buta és meggondolatlan, képtelen arra, hogy átlássa egy ilyen szintű cselekedet összes rizikófaktorát. Emellett messze nem  a legerősebb jellem. Az egyik jelenetben a barátnőjét az egyik verőember bántalmazza, hogy jobb belátásra térítse és menjen bele egy üzletbe, melynek lényege, hogy a borbélyházas meló helyett, némi több pénzért pénzes szivarokkal kurassa szét magát. Alex beront és lezúzza a fickót, de amikor nemsokkal később a főnöke azt kéri, hogy kérjen bocsánatot és fogjon kezet a fickóval, rövid tétovázás után gond nélkül belemegy. Szóval enyhén szólva sem a 80-as évek Dolph Lundgren-féle akcióhőseinek mintapéldányáról van szó, hanem egy igazi emberrel, tengernyi gyengeségével együtt. Innentől kezdve érezhetjük, hogy próbálkozása csak kudarcba fulladhat, ha komolyabb bűnügyre hajtja a fejét. És nem sokkal korábban azt is megtudhattuk, hogy már ült is börtönben rablás miatt. Az ilyenkor előfordulható szerencsétlen véletlenekbe képtelen belegondolni, és egyik persze be is üt közülük. Mindennek végeredményeként az eset tragédiába fullad, és ennek lesz egyenesági következménye a bosszú vágya.

A helyszín a film második felében átkerül az erdei-vidéki környezetbe, és a táj nyugalma rátelepszik az atmoszférára. A düh el van fojtva, de érezzük, hogy bármikor kitörhet, és ha ez megtörténik, akkor annak csakis vérfürdő lehet a következménye. De hála az érdekes és földhözragadt forgatókönyvnek a történet alakulása kiszámíthatatlan, mindez anélkül, hogy igazi csavarok történnének. Az egész film végig valóságos, nemcsak hangulatban, hanem a szereplők cselekedetei és a történések alakulása szintjén is. A dráma nem tolakodik a néző arcába, hanem csendben, apró gesztusokkal éri el a hatását. És ha hagyod, hogy a film magába szippantson, képes vagy kizárni a külvilágot, akkor működik is.

A film másik erénye, hogy a rendező hagyja, hogy csupán szemlélőként vegyünk részt a történetben, nem akar egyik oldalra sem állítani, hol az egyik, hol a másik szereplő válik kicsit ellen- vagy rokonszenvesebbé. Meglepően nyugodt és visszafogott a film témájához képest a Revanche, és a hasonló alkotásoknál várt mű végi nagy katarzis is elmarad. És ez jelen esetben mindenképp a film javára válik.

Értékelés: 80%

Hogy valami közhelyes bevezetővel éljek: nagyon pazar év volt ez a 2008, ami a filmeket illeti, pedig körübelül nyárig nagyon siralmasan festett. De utána elképesztően jó alkotások születtek, vagy pontosabban: jutottak el hozzám. Ha még nem láttátok, csekkoljátok a tavalyi listát is, addig is itt az idei.

Vannak köztük olyan 2007-es filmek is, amik hozzánk csak 2008-ban jutottak el, illetve olyanok, amik akkor sem, a drága forgalmazóknak köszönhetően. 

20. Cloverfield

Már a film előtti zseniális marketing-hadjárat miatt is megérdemelné, hogy ismét megemlékezzünk róla. Elképesztően hatásos és impulzív másfél óra, mely a szörnyfilmek kihalt zsánerét frissítette fel a divatos kézikamerás megoldással.

19. Redbelt

Küzdősport film, szinte verekedések nélkül. A szellemkutyához hasonló ideologikus történet az emberi értékekről, hollywoodi sallangok nélkül.

18. Elrabolva (Taken)

Volt CIA-snak elrabolják a lányát Franciaországban, ő meg utána megy és mindenkit kinyír, aki az útjába áll. Pofonegyszerű, de erőteljes, fasza akciófilm, műfajában az év legjobbja.

17. Érzékeny pont (Towelhead)

Az Amerikai szépség írójának első rendezésében továbbra is az amerikai kertvárosok kétszínű világával foglalkozik. Hülyeség lenne az említett filmmel összehasonlítani (ugyanis az felülmúlhatatlan a témájában), de mindenképpen remek és erőteljes dráma, kiváló színészekkel.

16. [REC]

Igazi szaratós spanyol horror, a Blair Witch zombis változata. Fillérekből összehozott, ám annál impulzívabb film.

15. A zóna (La Zona)

Mexikói thriller az ottani, mindennapi valóságról, a gazdagok és a szegények teljes kettészeparáltságáról. A mexikói filmgyártás él és lángol.

14. Sparrow

Az ázsiai filmek nem tartoznak az érdeklődésem középpontjába, de ezt az izzig-vérig feel good movie-t nem tudtam nem szeretni. Profi zsebtolvajokról szóló egyszerű mese, John Woo-t idéző jelenetekkel, Johnnie To-tól, az egyik legnagyobb követőjétől.

13. Red

Brian Cox egy zseni. Egy öregembert alakít, akinek pár fiatal suhanc lelövi a kutyáját, ő meg elégtételt akar. Egy bocsánatkéréssel is beérné, de az események hamarosan vérfürdőbe torkollnak. Jack Ketcum, A szomszéd lány írójának könyvéből.

12. Kétely (Doubt)

Két színészzseni, Philip Seymour Hoffmann és Meryl Streep teszi naggyá ezt a pedofil pap témájú kamaradrámát. A téma unalmas, a megközelítés azonban annál érdekfeszítőbb, ugyanis ezúttal szerencsére nem kommersz vallásgyalázásról van szó . És a címbeli érzést még sokáig fogjuk érezni a film után...

11. Eden Lake

A The Descenthez hasonló angol horror egy fiatal párról, akik egy tó melletti piknikezéssel akarják eltölteni a hétvégét, ám konfliktusba kerülnek egy tapló gyerekrajjal, akik hamarosan a vérüket akarják. Brutális film, aminél csak a nézőjéből kiváltó érzések a félelmetesebbek, a befejezés pedig odacsap, mint egy baseball-ütő.

10. A nyomozó

Hihetetlen öröm egy magyar alkotást köszönteni a legjobbak között, de Gigor Attila filmje egyszerűen zseniális. Abszurd, vicces, komor és durva. Mintha csak egy Coen-filmet néznénk, csakhogy ez most a mienk.

9. Égető bizonyiték (Burn After Reading)

Rengetegen utálták ezt a filmet, pedig A nagy Lebowski mellett a legviccesebb Coen-film. Brad Pitt és Gergoe Clooney nem tartoznak a kedvenc színészeim közé, de ebben vígjátékban egyszerűen mindkettő zseniális. Erőszak és humor ritkán passzolnak ennyire össze.

8. Inside

Lélekromboló, elképesztően brutális és elmebeteg francia trip. Egy terhes lánynak egy napja van hátra a szülésig, mikor előtte lévő éjszaka egy nő meglátogatja azzal a céllal, hogy segítsen neki levezetni a műveletet. És ezt egy bazinagy ollóval képzeli, a hasfal felvágásával. Egy dolog tuti: aki ezt a filmet megnézi, soha nem fogja elfelejteni.

7. Gran Torino

Clint Eastwood állítólag utolsó filmje színészként. Végtelenül egyszerű és szimpatikus régimódi mozi, melyben egy öregember kétségbeesve nézi, hogy kurvul el a környék és a világ körülötte, de végül olyan tapasztalatokat szerez emberi kapcsolatok révén, amik még az utolsó pillanatban is képesek megváltoztatni életszemléletét.

6. A sötét lovag (The Dark Knight)

A kritikában már annyit méltattam, hogy most nem kezdek megint bele. Műfajának legjobb filmje. Pont.

5. Slumdog Millionaire

Danny Boyle teljesen váratlanul feltűnő új filmje valami hihetetlen erőteljes. Szerelem, vér, erőszak és az életlehetőségek állnak középpontban, mégis életigenlő, igazi feel good movie. Egyszerűen csodálatos.

4. A pankrátor (The Wrestler)

Mickey Rourke saját pályájára való ráreflexálása, a kiégett, leharcolt pankrátor szerepében, akinek a szívében még ott van a küzdeni vágyás. Erőteljes, lehangoló dráma, Rourke alakítása pedig vitán felül az év legjobbja.

3. Út a vadonba (Into The Wild)

Sean Penn idealista, kissé naiv, de elképesztően lélekemelő filmje, gyönyörű fényképezéssel, katartikus jelenetekkel, kiváló színészekkel. Ezért volt értelme a filmet, mint magát kitalálni.

2. In Bruges

Ki gondolta volna, hogy Colin Farrel egy zseni? Pedig ebben a filmbeli az alakításával egyértelműn bebizonyította. A karaktere, Ray idősebb bérgyilkos kollégájával tölti kényszerpihenőjét a legszebben fennmaradt középkori városban. Ám baszik a kultúrára, szívesebben lenne bárhol máshol a világon, azonban ez a hely maga a purgatórium, ahonnan nem lehet lelépni. Elképesztően vicces, miközben lehangoló és szomorú hangulatú film. Nem elég egyszer látni.

1. Engedj be! (Let The Right One In)

Kész svéd csoda ez a horror és dráma keverék, melyben Stockholm jéghideg külvárosában egy iskolás fiú és egy vámpírlány szerelmi története áll a középpontban. Elképesztő hangulatú, gyönyörű és brutális mese, mely magába szippant és a film után még sokáig nem ereszt el. Ez az év az európai horrorról szólt, ez a különc és varázslatos darab pedig mindközül a legjobb.

Először is elnézést a röpke féléves távollétem miatt. Nem tudok kielégítő indokot mondani, egyszerűen megcsappant a lendület, meg a hangulat. Köszönet azoknak, akik kitartottak a blog mellett (Thank you Mom and Dad), és remélem rengeteg új arcot is az olvasóim között üdvözölhetek.

Oscar éjszakája van, itt az ideje kirakni a top 2008-as listám.

Enjoy! ;)

Mi sem egyszerűbb ahhoz, hogy lenyomjunk egy totál átlagos és unalmas forgatókönyvet a néző torkán, mint leszerződtetni hozzá két sztárt, akik egyszer már jól működtek együtt, plusz dobjunk bele még egy divatos hip-hop előadót. 50 Cent miatt a film eljut majd a fiatalokhoz, Robert De Niro meg Al Pacino pedig becsábítja majd az érettebb nézőket. Míg a Heatben a két színészlegenda egymás ellen küzdött, a Righteous Killben már egymás oldalán láthatjuk őket. Ezáltal nincs már köztük meg a feszültség, de a baj az, hogy bármiféle színészi interakció is teljesen hiányzik közöttük. Végig azt nézzük, hogy ,,milyen jópofa ezt a két ürgét együtt látni'', de azt, hogy két sokat látott, tapasztalt rendőrt látunk a filmben, azt egy percre sem hisszük el.

A gépfegyver látványa senkit ne hozzon izgalomba: a filmben nem használják

Nem az ő hibájuk, a forgatókönyv erre nem is szolgál semmiféle lehetőséget. Pláne Jon Avnet rendezése. Egy ilyen tehetségtelen direktort egyszerűen nem szabadna a mozi közelébe sem engedni. Képtelen a filmnek bármiféle karaktert adni, atmoszférát teremteni, nincsen egységes stílusa, olyan az egész, mintha a különböző jeleneteket más-más (egyenként is rossz) rendező készítette volna. Egy szikrányi feszültséget is képtelen kicsiholni a sztoriból, ahol pedig drámai akar lenni, ott pedig egyenesen szánalmas. Avnet előző munkájához, a 88 minuteshez hál'istennek nem volt szerencsém, de mind anyagilag, mind szakmailag jókora bukást könyvelhetett el, így aztán a legérdekesebb kérdés a filmmel kapcsolatban, hogy Al Pacino mi alapján szavazott megint bizalmat a rendezőnek?

A történetben egyébként a két megöregedett színész rendőrt játszik, akik egy sorozatgyilkos után nyomoznak, aki olyan bűnözőket gyilkol le, akiknek sikerült kibújniuk a törvény keze alól. Hamar valószínűvé válik, hogy a tettes maga is rendőr, és a gyanú Robert De Niro karakterére terelődik. (A franc sem emlékszik már rá, hogy hívták a szereplőket, utánanézni meg nincs kedvem.) Hát, ez a sztori kérem szépen (lehet tapsolni), ehhez volt szükség a két sztárra, hogy tovább rontsák hírnevüket, amiért az elmúlt években már egyébként is katonásan küzdenek. Gondolom, mondanom sem kell, bármelyik délutáni krimisorozatban több potenciál van. Egy dologgal kapcsolatban viszont megnyugtathatok minden jóízlésű olvasót: 50 Cent abszolút nem ront a film helyzetén, többnyire a háttérben van díszletnek, keveset beszél, és amikor mégis, akkor az operatőr jó érzékkel rángatja a kamerát úgy, hogy ha nem tudnánk hogy ő az, rá sem ismernénk...

A film leginkább engem a Twisted című hasonszőrű alkotásra emlékeztet: ugyan ilyen jellegtelen sorozatgyilkosos baromság, amit ugyanígy néhány sztárral akartak nekünk eladni. Itt is kapunk a végére egy csavart, amitől garantáltan senki nem fog hanyattesni, sőt még röhejes is, de le kéne lőnöm a poént, hogy ezt érzékeltessen. Végszónak pedig annyit azért meg kell állapítanom, hogy ha a film poszterét és alapsztoriját nézzük, annyira nem is haragudhatunk Jon Avnetre, végtére nem árul zsákbamacskát, a film pont olyan, amire ezek alapján számíthatunk: egy halál langyos és dögunalmas rendőrdráma. 

Értékelés: 40%

Mostanában enyhén szólva is aranykorukat élik a mexikói filmesek, sorban futnak be Hollywoodban egy-egy hazai remekművük után, mint például a Korcs szerelemek, ami az egyik első sikerprodukció volt a sorban. És most megint itt van egy elsőfilmes fiatal rendező, és egy újabb bivalyerős filmmel fokozza országa hírét.

A Zóna egy hatalmas falakkal elzárt helyet jelöl Mexikóváros nyomornegyedének közepén, ahol a leggazdagabbak kialakították saját paradicsomukat, kertes házakkal, frissen nyírt pázsittal, golfpályával az egész területet pásztázó biztonsági kamerák árnyékában. Még a törvénnyel szemben is autonómiát élveznek, amíg különösebb incidens nem történik. Amire egy viharos éjszakán sor is kerül, amikor egy óriásplakát oszlopa rádől a falra, amin felmászik három utcagyerek, hogy rabolni induljon. Kettőt közülük hamar lelőnek, az egyiknek sikerül elmenekülni, de bennragad a falak között. A rendőrök másnap megjelennek a helyszínen a lövöldözés hírére, a Zónának a zavartalansága pedig kezd veszélybe kerülni. A lakók csak úgy úszhatják meg a helyzetet, ha levadásszák a fiút...

A film amellett, hogy elsősorban gazdagok totális értékfertőjét, illetve a pénz mindenhatóságát mutatja be, magát a rablást is aljasnak ábrázolja, de emellett az ártatlanabbnak tűnő szereplőkről is sorban hullik le a lepel, így tulajdonképpen az egész emberi fajról mond kőkemény ítéletet. A karakterek mindegyike ízig-vérig hiteles és pont ez teszi félelmetessé a filmet: láthatjuk, ahogy előjön belőlük legsötétebb énjük, és ahogy vagyonukért gátlástalanul fellépnek, a gyilkosságtól sem visszariadva. És láthatjuk az utcagyerekeket, akik teljesen elállatiasodnak, amikor a rablás során szorult helyzetbe kerülnek, és megfojtanak egy asszonyt, aki próbálja védeni az értékeit. És akinek a kisugárzásából ugyanaz az ellenszenvesség, önteltség áramlik, mint a Zónában lakó többi gazdagból. Az erős társadalomkritika tökéletesen keveredik a drámával és itatódik át igazi thrilleri feszültséggel. Pont ennek köszönheti hatásosságát a film, és ezért képes lekötni a figyelmet, és egyre jobban felkorbácsolni az érzelmeket az első perctől a zárófeliratig. Rodrigo Plá rendező tálalása tökéletes, igazi nagy reménység számomra mostantól, aki remélhetőleg megkapja ezzel a művel az őt megillető figyelemet.

A zóna kőkemény, sokkoló és nyomasztó alkotás, mely fojtogatóan ránktelepszik és  megnézése után hosszú ideig nem enged a szorításából. A legszomorúbb, hogy ilyen gettók valóban léteznek, és a jövő abszolút afelé halad, hogy egyre több alakul majd. Ha tényleg ilyen a világ, akár meg is érett a pusztulásra...

Értékelés: 90%

Amekkora csalódást jelentett a rajongóknak a Baljós árnyak egy évtizeddel ezelőtt, annak ezúttal vagy a kétszeresére számíthatnak. Mert ez a Star Wars nem az a Star Wars, amin felnőttünk, sőt még csak nem is az, mint az Episode I. Ez még annál is százszor gyerekesebb, és teljesen egyértelműen a Minimax-zabáló kölykök ízlésére lett szabva. Ezt jó már így előre tisztázni, mert ha úgy ülsz be a filmre, mint egy csupa nagybetűs Csillagok háborúja mozira, olyan pofáraesésben lesz részed, hogy a fal adja a másikat.

Én, bár soha nem voltam egy hatalmas Star Wars-fan, mindig kissé geek dolognak tartottam, azért őrzöm az eredeti trilógiát vhs-en, díszdobozban a polcon, és jópárszor átrágtam magam rajta. Azonban az új trilógia kapcsán, leszámítva a frankó harmadik epizódot, úgy éreztem, egyszerűen kiárusították a gyermekkoromat, mekis gyorskajává rottyantották, majd valami olcsó műanyag játékbóvlival tálalták. És a megerőszakolás után már cinikus, bágyadt közönnyel fogadtam a hírt, hogy rajzfilmsorozatot gyártanak belőle. Ennek a sorozatnak pedig tulajdonképpen a pilotját láthatjuk a mozikban.

Az új rész története nagyjából a nullával egyenlő, semmi érdemleges dolog nem történik benne, nem tudunk meg semmi újat a Star Wars univerzumáról. Ez a film nem azért készült el, mert Lucasnak még bármi mesélnivalója maradt volna az általa kreált világgal kapcsolatban, csupán üzleti érdekek vezérelték, hogy legyen mit tálalni a Happy Meals menü mellé, ami felkelti a gyerkőcök érdeklődését. Így aztán a cselekmény nem is áll másból, mint non-stop akcióból, és ez hellyel-közzel végig szórakoztató is. Valami komolyabb dráma vagy karakterépítés úgyis röhejesen hatott volna ezekkel a baltával faragott figurákkal. És ha már itt tartunk: az animáció tényleg nem éppen elsőosztályú, de a film (túlzott) dinamikussága miatt azonban nem lóg ki a lóláb. Ezenkívül az, hogy a szereplők mindegyikének nagyjából kocka feje van, még mindig jobb, mintha a valósághűségre törekedtek volna, mint a Final Fantasy esetében. Ahhoz még nem elég fejlett a technika, és sokkal nevetségesebb lenne az egész, ha a realisztikusságra próbálnának törekedni.

Kell gyomor a filmhez, mert a hollywood megint hülyének nézi a célközönségnek számító gyerekeket, mert olyan kínos és ócska poénokkal élnek, hogy néhol vigyázni kell, nehogy az előttünk ülő nyakába köpjük a colát megdöbbenésünkben. Anakin Skywalker, Skysrácnak becézve? Na, menjél anyádba! Ezzel együtt egész szórakoztató A klónok háborúja, főleg ha az elvárásaidat letornáztad nullára, és elfelejted, hogy a Star Wars filmeknél a történet eddig legalább olyan fontos volt, mint az akció és a látvány. Mert alig két órával a mozi után, már csak valami folyamatos villogásra emlékszem...

Értékelés: 55%

Nem gondoltam volna, hogy a Babyshambles koncertje lesz a fesztivál talán legjobbja. Eddig is kedveltem a zenéjüket, és Pete Doherty is nagyon szimpatikus számomra, különösképp, hogy sokszor felhívták már a figyelmemet, hogy hasonlítok rá, de akkor sem számítottam arra, hogy ilyen kellemes meglepetés lesz élőben. Oké, egy 55 perces koncertnél azt gondolom többet érdemeltünk volna, de így legalább abszolút nem fárasztott le, egy percig sem untam az egészet és a záró Fuck Forever című sláger egész estére beragadt a fejembe. Szegény Pete láthatólag most is kissé szét volt csúszva, de ez nagyot dobott a feelingen meg az előadás módon. Egy biztos: nagyon megnézném őket mégegyszer, jó lenne, ha valamikor egy önálló fellépésük is lenne itthon. Igaz, így, naplementekor a szabadban különleges hangulata volt az egésznek, néha el is felejtettem, hogy Budapesten vagyok, és nem egy vidéki angol fesztiválon.

Az utána lévő Tankcsapdáról már nem sok jót tudok mondani. Oké, néhányszor magával ragadott az ereje, de már kissé kinőttem belőle azt hiszem. A legjobb része a koncertnek számomra kétség kívül az intro volt, amikor felcsendült a Fűrész dallama, amit minden rész végén hallhatunk, amikor végül összeáll a kép, és kiderül, hogy a főszereplő mennyire megszívta. Egyébként megkérdeztem egy angol srácot, aki szemlátomást nagyon élvezte a koncertet, hogy milyen úgy hallgatni, hogy az ember nem érti a szöveget, amikor az a Tankcsapdánál azért valamellyest központban van. Őt nem zavarta: ,, Music is music ".

A The Killers showja viszont rendesen ütött. A tavalyi koncert nekem nem igazán jött be, egyszerűen a műsor első felében ellőtték az összes slágerüket és utána már az egész baromi lapos volt. Most úgy tűnik tanultak a hibájukból, és igazán lendületes koncertet hoztak össze, jól keverték az erőteljesebb számokat a kevésbé azokkal, és a fényeffektek is látványosabbak voltak. Tényleg nem tudok róluk sok rosszat mondani, kivéve talán, hogy a zenéjük nekem még mindig kissé túl steril, ennek ellenére jót tomboltam rá. Mondjuk az szerintem seggfejség volt a részükről, hogy senkit nem engedtek be fotózni, csak a saját fényképészüket, és nem tudom mi van a képekkel, én mindenesetre nem találtam őket.

A koncertek hatására gyorsan kimozgott alkohol gyors pótlása után még benéztünk a közelben lévő Kowalsky meg a vega fellépésére. Azt kell, hogy mondjam, hogy az egyik legjobb magyar koncert-zenekar. Itthon szinte senki sem tudja ilyen lendülettel, ilyen szórakoztatóan és energikusan átadni a számait.

És most nyílván ide írni kéne valamiféle összefoglalás az egész hétről, de kihagyom. Annyi biztos, hogy én a legtöbb más emberrel ellentétben, aki írt a fesztiválról, nem vagyok elégedetlen. Lehet, hogy ez azért is van, mert egy pár évvel fiatalabb vagyok szinte mindegyiknél, nem tudom, de nagyon király volt ez az öt nap!

Számomra ez a nap volt a hét mélypontja. Egyszerűen nem ment a bulizás: hideg volt, fáztam, fáradt voltam, nem voltak olyan programok, amik egy kicsit is felpörgettek volna. Szóval az egész nem működött, ezért ez a bejegyzés most rövidebb lesz.

Azért ez az este is szolgált egy élménnyel, mert R.E.M. koncerten beengedtek fotózni az első sorba, a kordonok elé, és hihetetlen érzés volt egy ekkora koncertnél karnyújtásnyira lenni a zenekartól. Mondjuk a képek, amiket készítettem felvállalhatatlanok lettek, digitális géppel próbálkoztam, és nem igazán bírta a bemozdulást. Kicsit kínos is volt, hogy körülöttem mindenkinek ránézésre másfél milliós gépe van, én meg ezzel szarakodok.

Előtte még voltunk Serj Tankian, a System Of A Down frontemberének koncertjén, és valami elképesztő hangja van a srácnak. Mondjuk sajnáltam, hogy nem a Systemmel jött (tényleg, fogalmam nincs, hogy most mi van velük, feloszlottak-e, vagy ilyesmi), de azért így is ütött.

Utána még benéztünk a Party Arénába, ami baromi látványosan van megcsinálva, brutális fényekkel meg minden, de attól még ez az elektronikus dübörgés továbbra sem lesz az én világom.

Körübelül ez minden amit a tegnapi napról elmondhatok. Majd ma durvább lesz, nagyon zsír fellépőkkel és utolsó nap miatti reggelig való partyzással...

Sex Pistols. Soha nem tartozott a kedvenc bandáim közé, de mégiscsak egy élő legenda. És a punk zene mindig is nagyon közel állt a szívemhez (bár soha nem voltam a tarajos, aluljárós típus, sőt nevetségesnek tartom, ha valaki így próbálja kifejezni a műfaj iránti elkötelezettségét), és azt hiszem kijelenthető, ha nincs Sex Pistols, az egész könnyű zene történelem másképp alakul. Nem tudom mennyire, ez nem az én asztalom, de az biztos, hogy másképpen.

Nagyon szerettem volna bejutni a kordonok elé fotózni, mert milyen érzés lehet már egy ekkora embertől egy-két méteres távolságra lenni, egy embertől aki több mint harminc éve pályán van, jelentősége megkérdőjelezhetetlen, aki végignézte, ahogy barátai, zenésztársai túladagolásban sorra meghalnak, és ő még mindig pályán van, és valószínűleg, ha megfilmesítenék az életét az jóval durvább lenne, mint például a Ray Charles életrajzi film. A punk-mozgalom kialakulásának egyik legfontosabb személye, aki végignézte a műfaj kialakulását, térhódítását, majd elpopposodását. Egyszóval marha jó lett volna ott állni és pár képet csinálni. Bár ha arra gondolok, hogy amikor vége lett az első három számnak (a fotósoknak addig lehet bent lenni),  milyen kedvesen köszönt el a sajtósoktól (,, Goodbye, Papparazzis! Fuck You Too! ''), már annyira nem bánom...

És, hogy a koncert milyen volt? Röviden: öreges. Nem feltétlenül rossz értelemben mondom, mert baromi érdekes volt hallani olyan klasszikus számokat, amit nem gondoltam volna, hogy valaha fogok élőben, de ez nem az én generációm zenéje. Abszolút élveztem az egészet, de egy Anti-Flaget azért mégiscsak közelebb érzek magamhoz. Ennyi.

Újabb kemény éjszaka a Szigeten. Pár Unicum lecsúsztatása után belevetettük magunkat a Kaiser Chief koncertjébe. Valahogy eddig kimaradt ez a banda a zenei érdeklődésemből, annál meglepőbb volt, hogy mennyi számot ismertem, amiről nem tudtam, hogy az övéké. Baromi élvezetes volt az egész show, nagyon jó fényeffektekkel. Hát, igen, sötétedés után jobban üt egy koncert, mint délután 3-kor. Előtte még belehallgattunk Kispálba, és azt hiszem, továbbra sem tudom és valószínűleg nem is fogom megkedvelni.

Koncert után csak egy gyors sör fért bele, mert rögtön kezdődött a Jamiroquai. Lehet írni az anyázó kommenteket, de szerintem baromi kínos volt az egész. Eddig még nem volt szerencsém a zenéjükhöz, de az egész nagyon lágy, nagyon nyálas, nagyon poppos volt. Komolyan mondom, hogy úgy éreztem, mintha Justin Timberlake-en lennék, vagy nem tudom. A közönség nagy része valószínűleg azonban nem így gondolta, mert még a Nagyszínpaddal szemben lévő Arany Ászok sátornál is álltak az emberek (én is csak ebből a távolságból bírtam elviselni).

Az éjszaka hátralévő részében szinte végig bóklászás, belehallgatás Neoba, lazulás a VOLT sátorban. Ennyi, de ez így is reggel hatig tartott...

Bár továbbra is megmaradunk filmes blognak (ezt így királyi többesben), de ha már a Sziget fesztivál szervezői voltak olyan jófejek, hogy sajtójegyet biztosítottak a blogomnak, örömteli kötelességem, hogy naponta beszámoljak róla pár sorban.

Nos, az első napon be kell, hogy valljam nem sok mindent láttam. Már délután 3-ra ki kellett másznunk, mert a programszervezők legidegesítőbb húzásának köszönhetően akkor kezdődött a nagyszínpadon az Anti-Flag. A koncert valami elképesztő volt: az az igazi energiától duzzadó nu-punk zene, az ahhoz passzoló ugrálós, impulzív előadásban. Nem lehetett nem tombolni rá, igazi bad ass show volt, régen volt részem ekkora koncertélményben. Remekül felpörgetett a nap további részére. Főleg a For Blood And Empire lemezükről játszottak, amit annak idején szénné hallgattam. A legkellemesebb meglepetés azonban a közönség okozta: simán be lehetett jutni a második sorba és ott is csak elvétve volt pogó, nem kellett attól tartani, hogy mikor kapsz egy bakancsost az arcodba.

Őket követte a MGMT, aminek csak az elejébe hallgattunk bele, nekem az az igazi lagymatag délutáni matinénak tűnt, úgyhogy inkább beültünk valamelyik vendéglátó egységbe, ahol aztán jól meg is feledkeztünk magunkról, és legközelebb, amikor a nagyszínpadhoz értünk, már The Kooks nyomta. Egész kellemes a zenéjük, bár rám nem tettek túl mély benyomást, szóval hamar továbbléptünk, és hajnalig csak ténferegtünk egyik helyről a másikra. Megismertem egy csajt, akinek feltett szándéka volt, hogy ő most leitat (ilyen mázlija is ritkán van az embernek), és valóban sorban hozta a pálinkákat, szóval reggelre sikerült alaposan elázni...