Sex Pistols. Soha nem tartozott a kedvenc bandáim közé, de mégiscsak egy élő legenda. És a punk zene mindig is nagyon közel állt a szívemhez (bár soha nem voltam a tarajos, aluljárós típus, sőt nevetségesnek tartom, ha valaki így próbálja kifejezni a műfaj iránti elkötelezettségét), és azt hiszem kijelenthető, ha nincs Sex Pistols, az egész könnyű zene történelem másképp alakul. Nem tudom mennyire, ez nem az én asztalom, de az biztos, hogy másképpen.
Nagyon szerettem volna bejutni a kordonok elé fotózni, mert milyen érzés lehet már egy ekkora embertől egy-két méteres távolságra lenni, egy embertől aki több mint harminc éve pályán van, jelentősége megkérdőjelezhetetlen, aki végignézte, ahogy barátai, zenésztársai túladagolásban sorra meghalnak, és ő még mindig pályán van, és valószínűleg, ha megfilmesítenék az életét az jóval durvább lenne, mint például a Ray Charles életrajzi film. A punk-mozgalom kialakulásának egyik legfontosabb személye, aki végignézte a műfaj kialakulását, térhódítását, majd elpopposodását. Egyszóval marha jó lett volna ott állni és pár képet csinálni. Bár ha arra gondolok, hogy amikor vége lett az első három számnak (a fotósoknak addig lehet bent lenni), milyen kedvesen köszönt el a sajtósoktól (,, Goodbye, Papparazzis! Fuck You Too! ''), már annyira nem bánom...
És, hogy a koncert milyen volt? Röviden: öreges. Nem feltétlenül rossz értelemben mondom, mert baromi érdekes volt hallani olyan klasszikus számokat, amit nem gondoltam volna, hogy valaha fogok élőben, de ez nem az én generációm zenéje. Abszolút élveztem az egészet, de egy Anti-Flaget azért mégiscsak közelebb érzek magamhoz. Ennyi.
