A következő írás egy szemináriumi dolgozat eredménye, de mivel alaposan eltértem a tárgytól, gondoltam felfér ide is. Spoiler veszély a The Wrestler című filmmel kapcsolatban!

,,Amikor felszáll a gép Tokióból, egyedül ülök a farában, és egy rajzgép gombjait csavargatom, Roger a ,,Szivárványon túl”-t énekelgeti egyenesen a fülembe, minden változik, szétesik, elúszik a semmibe, megint eltelik egy év, az ember próbálkozik, jön valami vasember, aki szarik az egészre, közben olyan monumentális unalom fog el, hogy eltörpül mellette az ember, olyan futó kapcsolatok, hogy nem is ismerem őket, az embernek ki kell lépnie a valóságból, ha netán valaha is belépett volna, olyan képtelen vágyak kellenek, hogy az embernek babonásnak kell lennie, hogy azt higgye, teljesülhetnek. Roger megkínál egy marihuánás cigarettával, szívok egy slukkot, aztán kibámulok az ablakon, aztán egy pillanatra megnyugszom, amikor eltűnnek a szemem elől Tokió fényei, amely valami szigeten van, amit eddig nem is tudtam, de csak pillanatig tart az érzés, mert Roger közli velem, hogy nemsokára megpillantjuk más városok más fényeit, más gépekről, más országokban.”

Az idézet Bret Easton Ellis Az Informátorok című novellás kötetének Japán felfedezése című darabjában található, és tökéletes ellenpólusa mindannak, melyről Csíkszentmihályi Mihály könyve szól. Szokás mondani, hogy Bret Easton Ellis mindig ugyanazt a könyvet írja. Ez valahol teljesen igaz is: az örök témája az az érzelmi vákum, melybe jelen világunk került. Az igaz érzelmek egyre jobban elhagynak minket, a szavak jelentése egyre jobban elvész, az emberi kapcsolatok meglazulnak, közönybe fordulnak és végül egymagunk maradunk, mély melankóliában és apátiában, és a cinizmus marad az egyetlen kapaszkodónk.

Kedvenc amerikai íróm regényei szinte mind Los Angelesben játszódnak, de lehetne bármelyik másik nagyváros is a világon, hisz az az értékvesztettség, ami az ottani életet jellemzi, ugyanígy jelen van Budapesten is. A szereplők mások, mások a körülmények, de a lényeg ugyanaz. A könyveiben elsősorban a 80-as, 90-es években felnőtt, MTV-t anyatejként magába szívó, úgynevezett X-generáció áll a középpontban, azok közül is a felső tízezer fiataljainak világa, melynek szülei mind híres producerek, zenészek, színészek, akiknek semmi kapcsolatuk nincsen a gyerekeikkel, de az anyagi jólétet garantálni tudják. És ezeknek a fiataloknak mindenük megvan, de minden csak úgy az ölükbe pottyant, és lézengenek a neonreklámok sokasága alatt a fogyasztói társadalom fellegvárában, és nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Érzelmileg teljesen sivárak, valahol mélyen megvan bennük a vágy egy értelmesebb életre, mély emberi kapcsolatokra, de kommunikációképtelenségük miatt elvész ennek az esélye, helyette pedig marad az egyéjszakás szex, a drogozás, a felszínes ,,járás valakivel” olyan kapcsolatban, ahol a másik megcsalásának ténye mindkét félből csak közönyt vált ki, és marad az erőszak, mert az elfojtott vágyaiknak az marad az egyetlen szelepe, beáramlik a perverzitás, hisz míg nincsenek valódi érzések, és csak a testi-, szexuális kielégülésükre fókuszálnak, egyre több és erősebb dolog kell nekik ahhoz, hogy ez megtörténhessen.

Bret Easton Ellis

A Flow című tanulmánykötet mindazoknak próbál egyfajta segítőkezet nyújtani, akik az előbb említett író regényeinek fiataljaihoz hasonlóan a boldogtalanság ülepében kapálóznak. Az egész könyv tulajdonképpen a ,,találd meg önmagad” nevezetű közhelyre épül. Reális, elérhető célokra van szükség, olyan munkára, mely kielégít szellemileg, és közel áll az érdeklődési körünkhöz. A címben szereplő áramlat pedig akkor ragadja el az embert, mikor munkája közben úgy érzi, sikerül átlépnie saját határain, sikerül valami olyasmit letennie az asztalra, amit szeretett volna. Csíkszentmihályi szerint a boldogság forrása nem kívül keresendő, nem más emberekben, nem tárgyakban, nem pénzben mérendő, hanem saját magunkban van meg képesség, hogy azzá tegyük magunkat, ha sikerül kiteljesítenünk önmagunkat. És sok igazság van a meglátásaiban. Én személy szerint filmekkel akarok foglalkozni kritikai, elméleti szinten, és életem legszebb pillanatai, mikor elkészülök egy írással, úgy érzem, hogy az addigi legjobbal, és kirakom a saját blogomra. Nem érdekel, hogy hány ember olvassa, nem érdekel, hogy kapok-e reakciót (azért egy pozitív komment minden esetben növeli a munkakedvem), az érdekel, hogy úgy érzem, fejlődtem, jobb lett mint az eddigi írásaim, és talán előbb-utóbb lesz valami komolyabb is a dologból. Ez az én és a filmek kapcsolat csak rólam szól, független mindentől, és ezáltal válik az igazi önkifejezésem színterévé. Itt érzem otthon magam. És mi más elégíthetne ki jobban? A pénz önmagában nem elég a boldogsághoz, lejárt toposz, de igaz, ellenben a hiánya erőteljesen meggátolhat benne. Egy lánnyal töltött kellemes percekben pedig végig ott van mélyen a szorongás, hogy minél jobb az egész, annál frusztrálóbb a kapcsolat elmúlásának esélye.

Van egy nemrégiben bemutatott fim, melynek címe A pankrátor (The Wrestler) Mickey Rourke főszereplésével. Egy tipikus elrontott életű férfiról szól, aki a címbeli foglalkozásnak él. A 80-as években hatalmas sztár volt, rengeteg ember nézte mind élőben, mind a tv-ben ringbeli küzdelmeit, de ahogyan a sportág népszerűsége is leáldozóba került, úgy a karrierjének is bealkonyodott. Manapság már csak versenytársai ismerik, ők tartják példaképüknek, meg néhány helyi kissrác, de látható, ahogy amint idősebbek lesznek, ők is elpártolnak majd tőle. Mert pankrátornak lenni manapság már nem menő. De Randy Robinsonnak ez az élete. Olyannyira, hogy ráment a házassága, és semmilyen kapcsolatban nincs már a lányával sem. Fiatalkori lelkesedése és a szíve a sporthoz még mindig benne lángol, de teste már egyre kevésbé tudja tartani vele az iramot. Anyagi helyzete kész csőd: egy lepukkant lakókocsi-parkban lakik, de még ott is nehézséget okoz neki fizetni a számlákat. Jobban fizető, de tragikus és méltatlan fizikai alkalmi munkákat vállal közben. Azért csak alkalmiakat, mert képtelen megmaradni egy munkahelyen, konfliktusba kerül, idegeinek alacsony a tűrőképessége, ha nem azt csinálhatja, amit igazán szeret. Pankrátornak lenni. De egy infarktussal jelez neki a szervezete, hogy nem teheti tovább, az orvosok is mondják neki, hogy abba kell már hagynia. Közben próbál újra kapcsolatba kerülni a lányával, beleszeret egy prostituáltba, de mindkét kapcsolat hamar zátonyra fut. Mert Randynek hiában van helyén a szíve, mindig mindent elront maga körül, egy magának való ember, aki csak az álmának él. És hiába próbálja mindenki lebeszélni, elvállal még egy meccset egy másik híres pankrátorral abban a reményben, hogy ismét pályája csúcsára ér. Neki közönség kell, taps és reflektorok. A film végére minden kezd jól alakulni az életében, kap még egy esélyt a szeretett nőtől, a lányától, és az egész élete helyreállhatna minden szempontból. De nem. Ő kimegy a ringbe és meghal.

Mickey Rourke a The Wrestlerben

Bármilyen tragikus is ez a történet, szerintem tökéletesen beleillene Csíkszentmihályi Mihály könyvébe, azon sztorik közé, melyek az áramlatélmény keresésének illusztrálására szolgálnak. Meggyőződésem, hogy Randy, a pankrátor abban a pillanatban, amikor meghalt a reflektorok kereszttüzében és álma beteljesülésekor, ezerszer boldogabb volt, mint legtöbbünk valaha lesz. Ott érezte magát igazán embernek, ez volt az élete, és ezért képes volt mindent félre dobni. Hogy ez mennyire helyes hozzáállás, azt lehetne vitatni, de esetünkben a boldogságról van szó, és ő kétség kívül megtalálta.

A tanulmánykötet azzal indít, hogy nem szándékozik beállni a sorba a divatos, de teljesen értéktelen ,,Hogyan legyünk sikeresek/gazdagok?” stb. könyvek sorába. Ennek ellenére én nem éreztem a nagy differenciát tárgyunk és az említett trendi irodalmak között. A fő oka ennek, hogy a könyv teljes mondanivalójának leírásához elég lenne 60-70 oldal, de Csíkszentmihályi nem elégszik meg ennyivel, közel 400 oldalasra dagasztja művét, és folyamatosan ugyanazokat a köröket futja. Elmesél egy történetet, mond egy példát, és azon keresztül illusztrálja elméletét az áramlat élménnyel kapcsolatban. Szó se róla, a legtöbb történet valóban érdekes volt és tanulságos is, ellenben az zavart, hogy ahogy haladtam velük, úgy íródott meg a fejemben a végső konklúzió is, és számításaim általában bejöttek. Azonban az önismétlésnek is megvan egy tagadhatatlan haszna: ezáltal nem lehet csak fél nap alatt átlapozni a könyvet, több időt vesz igénybe, és ezáltal utólag is sokkal hosszabban foglalkoztatott, mint ha csak egy röpke félszáz oldalas tanulmányt olvastam volna. És kétség kívűl van hatása a könyvnek. Mert úgy gondolom, hogy messze nem találta fel a spanyolviaszt, olyan dolgokról ír, amikről eddig is tudtunk vagy sejtettünk, de a könyv mindezeket tudatosítja. Eddig is tudtam, hogy ha eredményeket érek el mind tanulmányi, mind a hobbi területen, az boldoggá tesz hosszabb-rövidebb időre, és ha ez minél gyakrabban történik meg, akkor egyre közelebb kerülök egy tartós boldog állapothoz. És azáltal, hogy a könyv lévén kimerítően foglalkoztam vele, talán segíteni fog majd ennek a koncentrálására.

Csíkszentmihályi Mihály véleményem szerint azonban túl sokat akart markolni a könyvével. Jobban összhangba kellett volna hozni a terjedelmet a tartalommal, hogy bár a lényeg ne vesszen el, egy sokkal szórakoztatóbb és lendületesebb irodalmat tegyen le az asztalra. De céljai ennél nagyratörőbbek voltak. Végeredményben azonban mégis csak megalkotta műfajának egyik legfontosabb kötetét, és nyilvánvalóan megkerülhetetlen lesz még jó ideig, hisz, mint a könyvből is kiderül, befolyásos politikusok is előszeretettel lapozgatják. Valahol ez lehetett az álma. És teljesült neki. Mint Mickey Rourknak a filmben.