S. O. N. - See Or Not

Ha egy filmet a legnagyobb mozis adatbázis közönsége röviddel a bemutatása után minden idők legjobbjának választ, és még a legkérgesebb szívű kritikusok is csak túláradó lelkesedéssel képesek róla beszélni, ott az ember valami csodát, valami filmes messiást vár. Pedig az új Batman nem az: csupán minden idők legjobb képregényfilmje.

A film egy akkora élményben részesít, melyet az engem megelőző generáció olyan produkcióknál élhetett át bemutatójukkor, mint a Terminátor 2 vagy a A bolygó neve: Halál. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a 2000-es évek eddigi legjobb pop-corn mozija, ami mégis több annál. Az elképesztően sötét atmoszféra, a hozzá zseniálisan passzoló zene, az egyedi stílus és a témához való hozzáállás, a hihetetlen színészi játékok már-már művészi szintre emelik a filmet. Egy sötét vízió, mely besszippant és nem ereszt el magától. Christopher Nolan egy teljesen komplex világot épített fel, mely mellett az eddigi filmes Batman-próbálkozások, beleértve Tim Burton filmjeit is, nevetségesnek hatnak. Ebben a világban hús-vér karakterek mozognak, melyeket látva, bármilyen abszurdak is, egy perc alatt elfelejtjük, hogy egy képregény lapjairól származnak.

És akkor térjünk rá Heath Ledger játékára. Egyszerűen nem lehet szavakkal leírni, amit a vásznon láthatunk belőle. Ő maga Joker, az egyik legerőteljesebb, legfélelmetesebb, legelmebetegebb filmes főgonosz, akivel valaha találkozhattunk. Szerencsére a készítők egy percig sem próbálják megmagyarázni az eredetét, Joker egyszerűen van, jön és pusztít. Egy démon, mely fáradhatatlanul az emberiség fizikai-lelki nyomorbadöntésén mesterkedik, megállíthatatlan és teljességgel kiszámíthatatlan. Pont ez utóbbiból származik a film másik hatalmas erénye. Nekem eddig a legnagyobb bajom a képregényfilmekkel az volt, hogy szinte mindig lehetett tudni, mikor mi fog következni, hiányoztak a meredek fordulatok. Nos, A sötét lovagban csak úgy kapkodhatjuk a fejünket az újabb és újabb csavarok láttán. Ehhez pedig csak ilyen anarchista szereplő kellett. Fogalmam sincs, hogy ha folytatást csinálnak Heath Ledger nélkül, hogyan lehetséges majd ezt a filmet felülmúlni. Nagyon valószínű, sehogy. Az ő játéka mellett Jack Nicholson alakítása nem több, mint vásári mulatság.

Azért a többi szereplő is megérdemel néhány jó szót, de elég csupán a neveket felsorolni: Christian Bale, Morgan Freeman, Michael Cain, Gary Oldman. Azt hiszem őket felesleges most méltatni, nyilván nem most hagyta őket cserben tehetségük. Ellenben Aaron Eckhartot nem lehet kihagyni. Harvey Dent, majd későbbi Kétarcként ő áll a film drámai középpontjában, illetve a cselekmény gyújtópontjában, az ő tragédiája szolgáltatja a film kvázi mondanivalóját. Mind színészileg hibátlan alakítást nyújt, mind fizikai megvalósítása tökéletes. Örökre elfeledteti Tommy Lee Jones egykori szánalmas ripacskodását.

Hatalmas pozitívum az is, hogy annak ellenére, hogy PG-13 besorolású filmről van szó, egy percig sem érezni a finomkodást, az alkotók a pattanásig kihasználták a korhatár nyújtotta lehetőségeket. Eszünkbe sem jut, hogy részben egy nagycsaládosoknak készült filmet nézünk. Folyamatos akció, dinamikus történetvezetés, egyszerűen tanítani kellene. Ennek a filmnek nincsenek csúcspontjai, csupán egyetlen egy: de az két és fél órán keresztül tart.

Értékelés: 100%

Az X-akták sorozatnak elég jelentékeny szerepe volt a filmek iránti rajongásom kialakulásában, sok álmatlan éjszakát okozott annak idején. És bár csak az első néhány évadot láttam, mindenképpen rajongónak érzem magam. Azért fáj nagyon az új rész kapcsán az alapos pofára esés...

Baromira unom már, hogy ha egy sorozatból filmet készítenek, vagy csak egyszerűen egy korábbi meghatározó műhöz jó pár év kihagyás után folytatás születik, akkor az új rész fele visszakacsintgatásokkal és öniróniával megy el, elég csak, ha az Indy 4-re vagy a Die hard 4-re gondolunk. Nem lehet komolyan venni a közelmúlt klasszikusait? Akkor hagyják őket békén és ne baszogassák, komolyan mondom, senki sem egy paródiát akar látni egykori kedvencéből, hanem egy normális folytatást, mely megidézi akkori rajongását. Az X-akták amúgy sem a humoráról volt híres, akkor mi szükség van olyan poénokra, mint például, hogy Mulder és Scully egy képet bámul George Bushról és felcsendül a sorozat jóöreg szignálja? Mit nézünk mi, Horrora akadva 6-ot?

A történetről inkább nem beszélek, nem akarom bárki számára tovább csökkenteni az amúgy is alacsony szórakozás-faktort. Elég róla annyi, hogy szerintem semmiféle elvárást nem képes kielégíteni, még a legpesszimistábbakat sem, dühítően lapos és dögunalmas. Scully egy gyermekkorházban dolgozik, Mulder pedig egy erdő melletti faházban él visszavonultan, szakállasan, cikkeket vagdosva és szorgalmasan gyűjtögetve (mekkora klisé már, Úristen), mikor visszatapsolják őket az FBI-hoz, mert egy ügy kapcsán megint szükség lesz a segítségükre. Az egész sztori olyan vékony, hogy simán belefért volna egy szimpla 45 perces epizódba, a játékidő másik fele mind drámázás, no meg az említett, tökéletesen felesleges és kiábrándító viccelődés. David Duchovny egy interjúban mondta, hogy a sorozatot annak idején úgy készítették, hogy sorozatként működjön. A probléma az, hogy az új filmet is. Ha készülne egy új évad, és ez annak mondjuk a pilotja lenne (lemetszve persze az említett oda nem illő részeket), működne a dolog. Így azonban nem. Nagyon nem.

A tíz évvel ezelőtt készült előző mozifilm nálam többé-kevésbé kielégítette a rajongói elvárásaimat. Nagyjából végig pörgött a cselekmény, bőven akadtak izgalmasabb jelenetek, láthattunk ufokat... Az új rész meg egy egy helyben való tötymörgés, érdektelen történettel, rengeteg mellébeszéléssel, okoskodó filozofálással, de semmi érdemleges történéssel. Nem vagyok Box office jós, de szerintem a film alaposan bukni fog. És elég valószínű, nem készül több folytatás. Kár volt így lezárni az aktát. R.I.P.

Értékelés: 30%

Kezdjük ott, hogy kábé A nagy Lebowski óta nem jutott egységnyi időre annyi idézhető beszólás, mint az In Brugesbe. Ami itt van kérem szépen, az a forgatókönyvírás zsenialitásának csúcsa, még Tarantino is bebújhat a sarokba az elképesztő szövegek hallatán. Mindez egy 38 éves fiatalembertől, akinek ez az első nagy játékfilmje, ritka teljesítmény. Az úriember eddig elsősorban színházban dolgozott, illetve már lerendezett egy rövidfilmet, amivel kapásból Oscar-díjat nyert.

Két bérgyilkost egy akció után a főnökük Brugesbe küld egy rövid időre felszívódni. A pár idős tagja nagyon élvezi a történelmi város milliőjét, illetve a felfedeznivaló kultúrális látnivalók tárházát, míg a másik, nagyvároshoz szokott fiatal srác annál inkább szenved. Nem csak, mert szarik mindenre, aminek köze van a művészethez, kultúrához, hanem mert első akcióján van túl, amit rögtön el is cseszett: véletlenül kinyírt egy kisgyereket is.

Bár a hihetetlenül zseniális forgatókönyv dícséretével kezdtem, rögtön le kell szögezni, hogy a film cseppet sem vígjáték. Vagyis az, egy mély emberi drámával vegyítve. Két férfi pokoljárását láthatjuk a purgatóriumban, ami nem más, mint Bruges, ahogy ezt egy festmény szimbólikussá teszi, nyomukban pedig a végzet a feldühödött főnök szerepében, Ralph Fiennes visszafogott, de erőteljes alakításában. Olykor ijesztőbb, mint a Vörös sárkányban. A filmet sok helyen hasonlították a Nem vénnek való vidékhez, nem véletlenül: mindkettő a sors megállíthatatlanságáról szól, mindkettőben szimbólikus jelentőségű a helyszín, csak másként. Míg a Coen-testvérek filmjében a sivár táj az emberek lelkiállapotát és a világ értékvesztettségét tükrözi, az In Brugesben ellenkezőleg: a pofás, gyönyörű kisváros teljes kontrasztot ad az erőszakhoz, a vívódáshoz és a belső pokolhoz.

Oké, nem tudom, hogy hányszor írtam már le a zseniális szót, de tényleg az, ahogy Martin McDonagh ezt az alapvetően komoly, depressziós témát bátran keveri groteszk és abszurd szituációkkal és szereplőkkel, mint például egy rasszista törpe figurájával, kokain-használattal kapcsolatos eseményekkel, azt nem lehet másként nevezni. És zseniális a színészek összjátéka is: Colin Farrell a film egyik legnagyobb meglepetése, elképesztően tehetséges színész. Eddig is tudtam, hogy jó, de hogy ennyire... Az idősebb szereplők, mint például Brendan Glesson pedig hozzák a tőlük elvárt szintet. Az év eddigi legjobb filmje!

Értékelés: 90%

U.i.: A magyar, khmm... Erőszakik címért pedig simán beperelném a forgalmazót, ha bármiféle anyagi/szellemi közöm lenne a filmhez. Itthon jól meg is bukott...

Társszerzőként igyekszem majd minél gyakrabban írni a régi filmek blogjára is. Első írásomat a Dobermann című francia akció-orgiáról készítettem.

Nézzétek, olvassátok, véleményezzétek!

Íme a trailere az év egyik (számomra) legjobban várt filmjének. Meg a posztere. Csalódás lesz vagy csalódás?

Jason Friedberg és Aaron Seltzer futószalagon gyártja az olyan filmeket, amiket jóízlésű ember meg se néz (Csajozós film, Bazi nagy film, íróként pedig a Horrora akadva-széria).

Alighogy bemutatták legújabb ámokfutásukat, a Meet The Spartans-t, augusztusban már jön is a legújabb produkciójuk. A poszter mondjuk sajnos poén (,,Al Gore was right''), így valószínűleg Amerikában erre is csőstül mennem majd az emberek...

A Nem vénnek való vidék az én 2007-es top-listámon (is) az első helyezet volt, nem véletlenül (bár mióta láttam az Into The Wildot, lehet, hogy kicsit változtatnék rajta)

És a lényeg, hogy Amerikában már szeptemberben moziba kerül a Coen-tesók új filmje, ami megintcsak elég faszának tűnik. Lehet, hogy 2008-ban is ők szállítják az év filmjét?

Ha valaki egy olyan hatásos mozival indítja pályafutását, mint az Ütközések, akkor annak a rendezőnek a következő munkája is mindenképpen figyelmet érdemel, még akkor is, ha olyan elcsépelt, unalmas témáról is van szó, mint a háború elleni propaganda. Paul Haggis új filmje szerencsére elkerüli a demagógiát és a műfajra jellemző hatásvadászatot, csendességével válik kiemelkedővé, a többi háború-ellenes propaganda mű között.

Hank Deerfield (Tommy Lee Jones) egész életét az amerikai hadseregnek szentelte. Mikor hírt kap, hogy Irakban állomásozó fia eltűnt, de nem a közelkeleten, hanem hazatérése után négy nappal, elmegy az új-mexikói támaszpontra, hogy kiderítse, mi történt. Ő is ezen a helyen töltötte életének jelentős részét, ám időközben valami megváltozott. Miután kiderül, hogy fiát brutálisan meggyilkolták (feldarabolták), egy nyomozónő (Charlize Theron) segítségével próbálja kideríteni az igazságot. Folyamatos falakba ütközik, régi ismerősei már rég nyugdíjba mentek, és a katonák sem olyanok már, mint az ő idejében.

Az új-mexikói helyszín a katonák lelki sivárságát hivatott bemutatni. A film kerül mindenféle akciót, a jellemek és a párbeszédek segítségével mutatja be, milyen mentális, pszichológiai leépülést és értékvesztést okoz a háború a katonákban. Hank Deerfield, ahogy sorban hozzájut a fia által mobiltelefonnal felvett videóihoz, egyre kevésbé ismer rá gyermekére. Fogolykínzások, halottak látványán való élvezkedés, elütött kisfiú, és mindennek a totális közönnyel való kezelése. A hadsereg próbálja eltitkolni az igazságot, mely lerántaná róla az álarcot. Az Irakba küldött katonáknak még drog-teszten sem kell átmenniük, szinte válogatás nélkül kerülnek a seregbe.

Tulajdonképpen Tommy Lee Jones egyszemélyes filmje ez. A cselekmény végig őrá fókuszál, a többi szereplő mind elhalványul mögötte, esélyük sincs a kibontakozásra. Tulajdonképpen ugyan azt az egyszerű, konzervatív texasi karaktert játssza, mint a Nem vénnek való vidékben. Visszafogottan, kevés eszközzel formálja meg figuráját, aki egyre jobban kiábrándul a megváltozott, számára egyre idegenebb világból, amiben egész életében hitt. Igazán lassú tempójú filmről van szó, ami akkor működik igazán, ha megfelelő időben nézed, és meg tudod ragadni a hangulatát. Kell hozzá türelem, de ahogy az egész dráma aprólékosan kibontakozik, úgy válik egyre lebilincselőbbé.

Minden háború pokol, ezt már sok filmből megtudhattuk, köztük talán az egyik legkiemelkedőbb Terrence Malick Az őrület határán című mesterműve. De a XXI. században talán az egész még aljasabban folyik, mint akár Vietnámban vagy a második világháborúban. A katonák már nem tudják pontosan, miért harcolnak, megetették velük, hogy a hazájukért teszik, és képtelenek kezelni a frusztrációt, és semmiféle segítséget nem kapnak. Igazi érzelemmentes zombiként térnek vissza, meghasadt értékrendszerrel és kiszámíthatatlan viselkedéssel. Paul Haggis filmje ezt próbálja bemutatni, csendesen, de pont ebből adódóan erőteljesen. És az egész valós eseményeken alapszik.

It's all fucked up!  

Értékelés: 80%

Gus Van Sant néhány olyan tipikus hollywoodi film után, mint a Good Will Hunting, a Fedezd fel Forestert vagy a borzalmas Psycho remake, most már úgy tűnik, a kisköltségvetésű, félig-meddig művészfilmeknek nevezhető alkotásokban találta meg magát. Ebben a műfajban fejlődött ki egyéninek mondható stílusa.

Új filmje hangulatilag leginkább az Otthonom, Idaho depresszív világára, és kilátástalanságára emlékeztet, elbeszélésmódja pedig a 2003-as Elefánt című művével rokonítható egyértelműen.  Ismét, mint annyi művében, a külvárosi fiatalok életével, problémáival és reménytelenségükkel foglalkozik. A főszereplő Alex, egyszerű gimis srác a tipikus amerikai kamaszok életét éli: iskola után lóg a legjobb haverjával, Jareddel, találkozik barátnőjével, deszkázik. Jared elcsábítja a deszkások által felépített hírhedt Paranoid Parkba, ahol a lecsúszott szülők egyszerű gyermekei töltik napjaikat gördeszkázással. Egy éjszaka a hely közelében Alex akaratán kívül megöl egy biztonsági őrt, ezzel szolgátatva a film cselekményét...

Ez utóbbi kicsit túlzás volt, mert a tragikus haláleset szinte végig csak lóg a levegőben. Nem követi az a pszichológiai összeomlás, mint Larry Clark (legjobb) filmjében, a Genyában (Bully, 2001), és a játékidő nem halad a katarzis felé, mint az Elefántban. A filmnek nincsenek igazán csúcspontjai, leszámítva az erőtlen finálét és a biztonsági őr halálát bemutató rémálomszerű jelenetet, ahogy egy vonat által deréknél keresztbe vágva még utolsó erejéből próbál kúszni a földön. Ám az esemény nincs túl erős lelki ráhatással a főszereplőre, majdnem ugyan azzal a közönnyel kezeli, mint szülei válását vagy a barátnőjét. Kiborulásai leginkább a tinifilmek szakítás jeleneteire emlékeztetnek, nem egy sorsfordító tragédia utóhatásaira.

De a belső ok-okozati összefüggések feltárása soha nem volt Gus Van Sant erőssége. Elég, ha a már többször említett Elefántra gondolunk, ahol a rengeteg áldozatot követelő iskolai mészárlás elkövetőinek tettét mindössze azzal indokolta, hogy folyton Hitler-videókat néztek. Akkor mi is ennek a filmnek a célja? A fiatalok nihiljét és reményvesztettségét akarja bemutatni egy élhetetlen világban? Mindez sajnos nem derül ki a Paranoid Parkból. Azonban a rendezőre most már jellemzőnek mondható hosszú beállítások, hipnotikus, álomszerű jelenetek és az erőteljes atmosztféra segítségével azonban teljesen magába szippantott a film. Véleményem szerint Gus Van Sant zseniális rendező lehetne, ha ugyanolyan műgonddal foglalkozna a forgatókönyvvel és szereplői lélekrajzával, mint a képi világgal...

Értékelés: 60%

A zsaru, miután mélyet kortyol a vodkásüvegből, betör a házba, mely tele van bűnözőkkel, és egymaga szana-szét lövi őket. Nem, a rendőrt ezúttal nem Bruce Willis formálja meg, hanem az egykori szépfiú, Keanu Reeves, akinek arca nem sokat változott az elmúlt húsz évben, valahogy mélyen a kisugárzásából érezhető és zavarbaejtő, hogy már a negyedik X-et tapossa.

James Ellroy általában elégedetlenséggel fogadja a könyveiből készült adaptációkat. Legközelebb világához saját bevallása szerint a Fekete Dália három órásra hizlalt rendezői változata áll. Én csak a mozis verziót láttam, de abból is, illetve a Szigorúan bizalmas vagy a Dark Blue című filmekből is érezhető, hogy az író nagy hangsúlyt fektet karakterei kidolgozottságára. Szövevényes bűnügyi regényeket ír, sok szereplővel, sokszor bonyolult történettel, melynek általában csak egy részét használják fel, írják át, mikor filmre viszik. Valószínűleg pont ennek köszönhető nemtetszése feldolgozásaival kapcsolatban. És bár nem olvastam James Ellroy egyetlen könyvét sem, csodálkozom, hogy még nem tört ki a botrány Az utca királyai kapcsán, mely esetében valószínűleg a regény fő cselekményszálának a fő cselekményszálát hagyták meg. Ugyanis David Ayer (Harsh Times) filmje nagyjából non-stop akció. Keanu Reeves mint alkoholista rendőr, felesége halála után a hivatásában vezeti le frusztrációit. Sokszor nem éppen törvényes magánakcióit felettese, a korrupció szagától bűzlő Forest Whitaker simítja el. Majd a történet második felében kezd felnyílni a szeme, és onnantól kezdve a maffiózók helyett a mocskos zsarukat kezdi irtani.

Forest Whitaker a Nyolc tanú elhibázott karakterfelépítése után, most igazán szórakoztató alakítást nyújt, de az igazi poén Hugh Laurie feltűnése, aki hiába van más jelmezben, mégis mindig Dr. House-t juttatja az ember eszébe és nem a rendőrkapitány karaktere. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy legelőször egy kórházi jelenetben láthatjuk. De nem emiatt lesz igazán szórakoztató a film. Az állandóan röviditalozó Keanu Reeves, a kemény beszólások, és brutális és véres akciók old-school stílusban, azokat az időket idézve, amikor a pisztolygolyók még véres és halálos sebhelyeket okoztak, nem számítógép által generált vörös masszát, mint napjaink filmjeiben.

Igazán fasza film lehetne Az utca királyai, ha groteszk és a 80-as éveket idéző irreális akciófilmjeit idéző világát megfejelték volna valami stílusos látványvilággal, mint a Sin City vagy a Fekete dália esetében. Ha nem venné magát annyira komolyan, eltekintenék a forgatókönyv logikai hibáitól, amiket itt nem részleteznék, mert pont a cselekmény csavarjait lőném le vele. James Ellroy könyve nyilván jóval földhözragadtabban és valósághűen taglalja a mű alapját képező los angelesi korrupciós botrányokat. Az is valószínű, hogy ez a szerző eddigi legdinamikusabb adaptációja. De ha már a készítők úgy döntöttek, hogy vegytiszta akciómozit készítenek a történetből, ráadásul a butább fajtából, egy Dolph Lundgren-film mélységeivel, némi önirónia mindenképpen kellett volna. Így több sebből vérző, rengeteg helyről támadható alkotás született, nem véletlen, hogy a kritikusok le is húzták nagy százalékban. Kicsit túlzottan is, mert egy dolgot nem lehet elvenni a filmtől annak, aki egy kicsit is szereti az akciófilmeket. Mégpedig, hogy piszkosul szórakoztató. 

Értékelés: 60% 

Az amerikai elnök ellen merényletet követtek el egy spanyolországi beszédén. Az egyik testőr rögtön a tettesek nyomába ered, és nem is sejti, kikkel áll szemben. Ennyi és nem több a mozi története, mely csak ürügy egy zseniálisan eredetinek gondolt elbeszélésmódnak a fitogtatására. Ugyanis a merényletet több szemtanú szemszögével nézhetjük meg újra és újra, egyre több informácót adagolva.

Kurosawa A vihar kapujában című klasszikusának történetépítő stílusát átemelni egy akcióthrillerbe alapvetően izgalmas filmre adna lehetőséget, ha az alárakott történet nem lenne ennyire unalmas. A fiktív elnök elleni támadás képei ötszöri visszanézése (nem tudom, hogy a magyar címben szereplő nyolc hogyan jött ki a fordítóknak) egyre inkább fárasztóbbá válik, pedig érződik végig, ahogy az alkotók roppant izgalmasnak találták a az egészet. A különböző epizódok karaktereiről nem sokat tudunk meg, ahhoz semmiképpen sem, hogy valamelyikért izgulni lehessen. Így, miután végre túljutunk a cselekmény visszatekercselésein, a végső leszámolás pergő tempója ellenére már teljesen hidegen hagy. Az alkotók egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy a Die Hard is üres puffanások tömkelege lenne zseniálisan megrajzolt karakterek nélkül...

Dennis Quaid által megformált testőr figura leginkább Jack Bauerre emlékeztet, ahogy az ídősíkokkal való játék is azt az érzetet kelti, mintha a 24 című sorozat duplaepizódját látnánk, mintsem mozifilmet. A színészek totál átlagos, kétdimenziós alakításokat nyújtanak, de a forgatókönyvből valószínűleg nem is lehetett volna sokkal többet kihozni. Az egyetlen kivétel közülük Forest Whitaker, aki Oscar-díjjal a háta mögött úgy érezte, túl kell mutatnia szerepénél, mely szerint egy szimpla amerikai turista, aki véletlenül keveredik az események közepébe. Túljátsza a szerepét, és hol egy jóllakott napközis, hol pedig egy autista benyomását kelti. Ja, és mielőtt elfelejteném, szerepel még a filmben Matthew Fox (Lost), William Hurt és Sigourney Weaver is, de mindegyik annyira halvány és jellegtelen, hogy teljesen lényegtelen...

Az unalmas elbeszélésmód miatt sajnos bőven jut időnk elgondolkozni a végtelenül valószerűtlen alaphelyzeten, az ostoba véletlen egybeeséseken és buta párbeszédeken. Illetve azon, hogy a rendező milyen művészinek és költséghatékonynak gondolhatta azt a megoldást, a pódium felrobbanását minden újrajátszásban, ugyanabból a nézőpontból nézhetjük végig, mindig ugyanabból a szögből terít be minket a gomolygó füst. Ezek után a fináléban hiába gyorsul fel a film ezerrel, hiába a bourne-os kézikamerás rángás, realisztikus ábrázolás és az ezerrel pergő vágás. Már csak a megváltó végefőcímet vártam, nagyokat ásítozva.

Értékelés: 50%

Vannak hihetetlenül ócska forgatókönyvek, melyekből szerencsés esetben soha nem készül film. Ha mégis akkor nyom nélkül felszívódnak a kereskedelmi csatornák délutáni matinéjában, a tékák legalsó polcain vagy a hipermarketek kosárba ömlesztett pár száz forintos, kilóra mért dvdi között. Szerencsétlen esetben azonban, van, hogy egy sztár ismeretlen indíttatásból rábólint az anyagra és elválallja, és miután ő megtette, egy másik hasonló kaliberű színész is esetleg kérés nélkül csatlakozik a dologhoz...

Nem tudom, hogy a két színészlegenda, Jack Nicholson és Morgen Freeman közül melyik bólintott rá először a scriptre, mindenesetre valószínűleg nem olvasták végig a könyvet, vagy lehet, hogy a producerek űztek velük csúf tréfát, amikor totálisan elhollywoodosították, az alapvetően még használható alapötletet. Két hetvenes férfinál egyszerre diagnosztizálnak rákot, és hogy-hogy nem, egy kórházi szobába kerül a milliomos (Jack Nicholson) és a csóró autószerelő (Morgan Freeman), akik mikor kiderül, hogy néhány hetük van hátra, megírják ezt a bizonyos bakancslistát, melyben az olyan dolgokat szedik össze, melyet még meg akarnak tenni haláluk előtt. Így aztán a két öreg nekiindul, hogy autóversenyezzenek, ejtőernyőzzenek, tetkót készítsenek és hogy bejárják a fél világot...

Ha azt mondom, hogy tulajdonképpen egy buddy movie-ról van szó, nem nehéz kitalálni, hogy a két főszereplő eleinte utálja egymást, majd összehaverkodnak. És ha hozzáteszem, egy százszázalékosan hollywoodi film A bakancslista, rögtön tudni lehet, hogy igen, ez az a film, melyben az autószerelőről kiderül, hogy egy két lábon járó lexikon, csak szerencsétlenül alakult élete, meg a feketék esélyegyenlőtlensége miatt nem lett egyetemi professzor. És igen, ez az a film, melyben a férfi, aki elhidegült kissé feleségétől újra szerető lesz, és a film végén még egyszer, utoljára úgy néz nejére, mint jó fél évszázaddal korábban. És igen, ez az a film, melyben az arrogáns milliomosról kiderül, hogy a szíve mélyén jó ember, és újra felveszi a kapcsolatot rég nem látott lányával...

Lelőttem volna ennek a végtelenül összetett filmnek a csavarjait? Ha valaki látott már két filmet életében, az az első perctől érezheti, mire megy ki a játék. De ha mindez nem lenne elég, a megvalósítással sikerül még az olyan jeleneteket is szétcseszni, amelyek viccesek vagy élvezetesek lehetnének: Hitchcockra emlékeztető mögévetített kép az autóversenyes képnél, elképesztően giccses beállítások a híresebb helyszíneknél (illusztrációnak ott a második kép). Jack Nicholson ismét túlripacskodja szerepét, mint tette legutóbb a Ki nevel a végén? című Adam Sandleres rettenetben. Morgan Freeman azonban rutinból hozza a nyugodt, bölcs idős ember szerepét, mint már megannyiszor. Nem is érdemes több szót pazarolni A bakancslistára. Pedig Rob Reiner rendezőt pont az ilyen könnyed, de klasszisokkal jobb darabok tették híressé, elég ha a Harry és Sallyre gondolni. De ahogy ő fogalmazott, egy jó film nyolcvan százalékban a forgatókönyvön, és tizenöt százalékban a szereposztáson múlik. A film őt igazolja.

Értékelés: 35%

Doug Liman 1999-es Nyomás! (Go) című filmje után alig vártam a következő filmjét, mikor készít megint valami hasonló mozit. Abban a filmben minden megvolt egy igazi MTV-generációs darabhoz: fiatalos lendület, hatalmas poénos, erőszak, kicsit tarantinos íz, friss, tehetséges színészek. Ám Doug Liman nem csinált még egy Nyomást, következő produkciója A Bourne rejtély volt. Hogy mennyire jó-e ez a film, az most nem tartozik ide, mindenesetre a rendező letért arról a pályáról, amit reméltem neki, majd tehetségét teljesen elforgácsolta a Mr. és Mrs. Smith című gyenge pop-corn moziban. A Hiper... vagyis a Jumperrel azonban sikerült még egy szinttel lejjebb kerülnie...

Pedig ebben a filmben ismét fiatal ''színészekkel'' dolgozott, a lendület is megvan: az ailg több mint 80 perces tiszta játékidő végig pörög. Az eredetiség bármiféle szikrája, a pocsék párbeszédek szintje azonban egyenesen tart a nullához, fordított arányosságban a közhelyek sorjázásával. Adva van egy egyszerű ötlet, miszerint egy fiatal lúzer srác rájön, hogy tud teleportálni. Pár év múlva már az aranyifjak gondtalan életét éli, itt a lehetőség, hogy felszedje gimis szerelmét. De persze hamar kiderül, hogy nincs egyedül ezzel képességgel, meg hogy konfliktus is legyen, van itt egy csoport is Samuel L. Jackson (akiből az idióta fehér hajjal totál hülyét csinál a rendező) vezetésével, ami pont az ilyen hipervándorokra vadászik. Ez a sztori, ennél több a film megnézése közben sem derül ki a motivációk, a képességek vagy a cselekmény hátteréről.

Ha valaki látta Renny Harlin karrierjének egyik legutóbbi koporsószegét, A testvériség (The Covenant) című agyatlan pop-corn mozit, akkor most is hasonlóra számíthat. Már csak azért is, mert mind két film ugyanazokból az alkotásokból koppintott (X-men, Underword stb.). A fiatal srácok ugyanúgy ugrálnak, pattognak a nagykabátban, le a háztetőkről, mert az milyen cool. A színészi játékra nem igazán érdemes kitérni az alkotás esetében: Hayden Christensen pont olyan szappanoperásan játszik, mint anno a Star Warsban, de egy ilyen buta tini-filmbe ez tökéletesen bele is illik. Mindezek ellenére nem akarom túlságos bántani sem a filmet, mert ha sikerül teljesen kikapcsolnod az agyad, még egy laza szombat délutáni darabnak el is megy, nincsenek üresjáratok, a lendület végig kitart. Azért a 2011-re előjegyzett folytatástól kíméljenek.

Értékelés: 40%

Megérkezett 2008 egyik legnagyobb blockbusterének második plakátja. Old school, akár a korábbi vagy a trailer. 

A 80-as években járunk New Yorkban. Bobby (Joaquin Phoenix) egy menő éjszakai klubot vezet, bátyja (Mark Wahlberg) rendőr, akit épp kineveznek a drog-osztag vezetőjének. Már nem igazán vannak beszélő viszonyban, eltérő életmódjuk és hivatásuk azonban folyamatosan szembeállítja őket. Bobby igyekszik titkolni bátyja és a szintén rendőr apja (Robert Duvall) foglalkozását ismerősei elől, az anyja nevét használja, és ritkán találkozik velük. Azonban egy váratlan tragédia a jó oldalra állítja a fiút...

Ez az alaptörténete James Gray új filmjének, aki a felejthető A bűn állomásai című gengsztermozija után másodszor szerepelteti együtt Joaquin Phoenixt és Mark Wahlberget. A kissé közhelyes alaphelyzetből azonban szerencsére nem egy szokásos hollywoodi megtéréstörténet bontakozik ki, a film nem próbál erőltetetten morális kérdéseket belegyömöszölni a filmbe, Bobby fő mozgatórugója a félelem. A film erőssége egyértelműen a fordulataiban rejlik. Az első tíz perc alapján az ember egy megszokott panelekből építkező gengszterfilmet várna, de aztán Gray mindig csavar egyet a sztorin, mindig épp annyira, hogy végig lekösse a figyelmünket. A kiinduló A pontból egy teljesen másmilyen B pontba jutunk a játékidő végére, mint amire számítottunk, és ez teszi érdekessé, ez teszi valamelyest eredetivé a művet. Nem mondom, vannak üresjáratok a filmben, de néhol igazi, jéghideg thrilleri izgalmakat kínál, amit kevésbé várnánk egy hasonló filmben.

Joaquin Phoenix igazán nagyszerű alakítást nyújt, minden percben érezni rajta a drámát, amin keresztül megy, a többi színész el is halványul mellette. A film elején még maffiózóként egyenesen a fiatal Robert De Nirora emlékeztet. Mark Wahlberg tulajdonképpen ugyanaz a keményzsaru karakter, mint A téglában, igaz itt jóval nagyobb szerepet kap. Eva Mendes meg most is, mint mindig dekorációs funkciót tölt be, szép és szexi, de ezen kívül más szerepe nem igazán van a filmben. Meg kell még említeni Alex Veadovot, aki emlékezetes az egyszerre Dávid-csillagot és keresztet viselő drog-báró szerepében.

Az éjszaka urai pár héttel korábban került a moziba a hasonló stílusú Amerikai gengszter előtt, anyagilag azonban vagy százmillióval kevesebbet hozott a stúdió konyhájára. Pedig James Gray filmje sokkal érdekesebb, sokkal eredetibb, mint Ridley Scott közhelyes maffia-eposza, de hiába, a Denzel Washington-Russell Crowe párossal nehéz konkurrálni. A mozi legnagyobb hibája leginkább az, ami körülbelül az egész amerikai filmgyártásra jellemző,  hogy minden rétegnek igyekeznek érthetővé tenni az alkotást. Azt, amit egy nézéssel, egy tekintettel érzékeltetni lehetne, muszáj kimondani, vagy rosszabb esetben egy flashbackkel a néző szájába rágni. Így aztán semmit nem bíznak a néző fantáziájára, és pont ezzel veszik el a kedvünket, hogy később újranézzük a filmet...

Értékelés: 75%