Ha valaki egy olyan hatásos mozival indítja pályafutását, mint az Ütközések, akkor annak a rendezőnek a következő munkája is mindenképpen figyelmet érdemel, még akkor is, ha olyan elcsépelt, unalmas témáról is van szó, mint a háború elleni propaganda. Paul Haggis új filmje szerencsére elkerüli a demagógiát és a műfajra jellemző hatásvadászatot, csendességével válik kiemelkedővé, a többi háború-ellenes propaganda mű között.
Hank Deerfield (Tommy Lee Jones) egész életét az amerikai hadseregnek szentelte. Mikor hírt kap, hogy Irakban állomásozó fia eltűnt, de nem a közelkeleten, hanem hazatérése után négy nappal, elmegy az új-mexikói támaszpontra, hogy kiderítse, mi történt. Ő is ezen a helyen töltötte életének jelentős részét, ám időközben valami megváltozott. Miután kiderül, hogy fiát brutálisan meggyilkolták (feldarabolták), egy nyomozónő (Charlize Theron) segítségével próbálja kideríteni az igazságot. Folyamatos falakba ütközik, régi ismerősei már rég nyugdíjba mentek, és a katonák sem olyanok már, mint az ő idejében.
Az új-mexikói helyszín a katonák lelki sivárságát hivatott bemutatni. A film kerül mindenféle akciót, a jellemek és a párbeszédek segítségével mutatja be, milyen mentális, pszichológiai leépülést és értékvesztést okoz a háború a katonákban. Hank Deerfield, ahogy sorban hozzájut a fia által mobiltelefonnal felvett videóihoz, egyre kevésbé ismer rá gyermekére. Fogolykínzások, halottak látványán való élvezkedés, elütött kisfiú, és mindennek a totális közönnyel való kezelése. A hadsereg próbálja eltitkolni az igazságot, mely lerántaná róla az álarcot. Az Irakba küldött katonáknak még drog-teszten sem kell átmenniük, szinte válogatás nélkül kerülnek a seregbe.
Tulajdonképpen Tommy Lee Jones egyszemélyes filmje ez. A cselekmény végig őrá fókuszál, a többi szereplő mind elhalványul mögötte, esélyük sincs a kibontakozásra. Tulajdonképpen ugyan azt az egyszerű, konzervatív texasi karaktert játssza, mint a Nem vénnek való vidékben. Visszafogottan, kevés eszközzel formálja meg figuráját, aki egyre jobban kiábrándul a megváltozott, számára egyre idegenebb világból, amiben egész életében hitt. Igazán lassú tempójú filmről van szó, ami akkor működik igazán, ha megfelelő időben nézed, és meg tudod ragadni a hangulatát. Kell hozzá türelem, de ahogy az egész dráma aprólékosan kibontakozik, úgy válik egyre lebilincselőbbé.
Minden háború pokol, ezt már sok filmből megtudhattuk, köztük talán az egyik legkiemelkedőbb Terrence Malick Az őrület határán című mesterműve. De a XXI. században talán az egész még aljasabban folyik, mint akár Vietnámban vagy a második világháborúban. A katonák már nem tudják pontosan, miért harcolnak, megetették velük, hogy a hazájukért teszik, és képtelenek kezelni a frusztrációt, és semmiféle segítséget nem kapnak. Igazi érzelemmentes zombiként térnek vissza, meghasadt értékrendszerrel és kiszámíthatatlan viselkedéssel. Paul Haggis filmje ezt próbálja bemutatni, csendesen, de pont ebből adódóan erőteljesen. És az egész valós eseményeken alapszik.
It's all fucked up!
Értékelés: 80%
