Ritka kínos pillanat az, amikor egy színészt/színésznőt az új filmjéről kérdeznek, és az próbál úgy tenni, mintha a műnek hihetetlen belső mélységei, többféle értelmezési lehetőségei lennének, univerzális és aktuális mondanivalóval bírna, mikor az alkotás olyan egyszerű, mint egy lap...
Jodie Foster és mások szerint, akik bedőltek neki a film olyan kérdéseket tárgyal, mint hogy mi számít bűnnek? Lehet-e helyes az önbíráskodás? Elitélendő-e a gyilkosságra gyilkossággal adott válasz? Nem állíthatom, hogy nem foglalkozik ezekkel a problémákkal a film, foglalkozik nagyon is, de csak maximálisan populáris, amolyan női-magazinos formában. Arra mindenesetre tökéletes, hogy magukat intellektüelnek gondoló középkorúak utána ugyanilyen szinten elfilozófáljanak rajta egy pohár bor társaságában, és úgy érezzék, láttak valamit. Másik értelmezés szerint egy poszttraumatikus 9/11 darabról van szó, és Jodie Foster bosszúhadjárata Bush iraki háborúskodását szimbolizálja. Ez akár helytálló is lehetne, de igazából teljesen mindegy, míg egy mainstreem, végtelenül hatásvadász és giccses alkotásról van szó. Ha már pop-film a merénylet utóhatásairól, akkor ott van a sokkal erősebb Üres város, de a Bosszúvágy női változatatának ez a fajta felfogása... Enyhén szólva is erőltetett.
A film nem más, mint egy szimpla, visszafogott női-bosszúlimonádé. Adva van egy rádiós-műsorvezetőnő, Erica, aki jegyesével sétálgat éjszaka a Central parkban, amikor pár fiatal beléjük köt, és összeverik őket egy telefon kamerájával megörökítve. A támadást csak a nő éli túl, akinek felépülvén elege lesz az igazságszolgáltatás tötymörgéséből, fegyvert szerez, feketére festi a szemét, majd mint holmi képregényhős elindul az éjszakába, hogy megtisztítsa azt a bűntől... Félig-meddig cinkosra talál egy rendőrben, akinek szintúgy elege van, hogy a törvények korlátozzák abban, hogy elkapjon egy fehérgalléros bűnözőt. Kettőjük kapcsolata a legérdekesebb rész lehetne a filmben, ha a karakterek nem lennének végtelenül kétdimenziósak... Mindez Neil Jordantól (Síró játék, Reggeli a Plútón) mindenképp csalódás, és egyszerűen érthetetlen. Jodie Foster erőteljesen formálja meg figuráját, alakításáért jelölték is Golden Globra, a legjobb színésznőnek járó díjra, dráma kategóriában. Játéka azonban elvész ebben a műanyag, felületes moziban.
Ennek ellnére igenis szórakoztató film A másik én. Jó a dramaturgiája, kevés az üres járat, meg valljuk be: jó érzés látni sokadszorra is, ahogy az utca söpredékét, rablókat, gyilkosokat, akik bennünk is félelmet gerjesztenek, sorra teszik el láb alól. Sajnálom, hogy egy feledhető darab született, mert lehetett volna akár sokkal fontosabb is, ha a fent említett értelmezések nemcsak belemagyarázásnak tűnnének, ha a kérdésfelvetések nem csak a felszínt súrolnák...
Értékelés: 55%
